Ez a kép maradt meg benne a legélesebben.
Az ágyban a férfi Buddha-pózban ül, szépmetszésű, görögös arca csupa feszült koncentráció. Komolyan nézi laptopja képernyőjét.
A nő már nem dől be. Nem munkáról, vagy alkotásról van itt szó. Csak FB-ozik. Komolyan.
Ironikusan eljátszik a gondolattal, hogy esetleg ráír chaten, akkor legalább figyelne rá… Élőben semmi esélye sincs.
Gondolatban legyint. Na ja. Ezért hagyta ott. A két gombnyomás közti rövid szünetekbe nem fért bele a szeretkezés. Na nem a férfinak, hanem neki. A férfi épphogycsak, kicentizve, arra a 15 percre el tudott szakadni. Úgy-ahogy. Vett egy nagy levegőt, ellökte magát a virtuális valóság pereméről és alámerült. Bírta egy darabig szuflával, de csak pont addig, majd szinte fuldokolva, levegőért kapkodva nyúlt a kütyüje, avagy egy következő feladat után. Azonnal.
Furcsa egy história ez. A kedvenc, toronyba zárt várkisasszonyos analógiájánál maradva, a szerepek valahogy nem stimmeltek. Ahelyett, hogy bátor lovagja megszabadította volna őt toronybazárt magányából, inkább megfelezte vele. Beköltözött. Amitől a magány nem, ellenben a tér sokkal kevesebb lett.
Végül ő menekült el a toronyszobájából, otthagyva a Buddha-pózban ülő, szép arcú, komoly férfit. Hadd Fb-ozzon. Végigbőgte a vonatutat, majd sűrű és mély levegővételek közepette leballagott a Tiszáig. A homok forró volt. A víz hideg.
Este megnézte a srác FB posztjait. Csupa jól megfogalmazott vélemény, brilliáns gondolat. Néhány szívbemarkoló dal. Frappánsan megírt életképek. Érzékeny, emberbarát reagálások. Megosztások, like-ok, kommentek. Aktív társasági, szellemi, lelki élet.
Csak nem itt. Nem most. És nem vele.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: