Hirtelen nem is tudom, hova írjalak, még a dobozokból kotrom elő a papírt. Mert ezen az augusztusi őszi éjszakán a paplan alatt fáj a gondolat, hogy neked „bezzeg” – holott én hagytalak ott – , alig egy hónappal a szakításunk után váratlanul jön egy lány és az égi jel…
Velem persze nem volt égi jel…
…
Ülünk az iskolával szemközti cukrászdában egy kolléganővel, a hely tömve diákokkal és a szüleikkel. Meg idegenekkel. És akkor besétálsz Te. Te nem vagy idegen. Te érdekes vagy. Olyan, akit először látok, de nem felejtek.
Így aztán, pár órával később módomban áll meglepődni és bepánikolni, mikor meglátlak a nyitókonferencián, mint új kolléga.
Egy csapatba kerülve az októbert festjük. Én sárgával az érett szőlőszemeket, bordóval a hulló leveleket. Te sötétkékkel az eget. A csillagokat én rakom fel rá. Arannyal.
Félálomban állok a mosogatónál, dideregve várva a megváltó kávéra. Meleg kéz a vállamon. A Tiéd. Minden forró kávénál hatékonyabban szalad végig az áram a testemen, fel a szám sarkáig, azt felkunkorítja, és úgy is hagyja egész napra.
Adventi hideg reggel az iskolában. Az asztalom telisdeteli szanaszétszórt mandarinokkal. A Te mandarin-liget értelmezésed.
Megbeszéljük, hogy köztünk nem lesz semmi. A szelíd, meleg burokként ölelő gyertyafény lobban egy nagyot, és lángra kap. Felgyulladt az adventi koszorú… Másnap összejövünk.
Az első ölelésünk. Végtelen, anyaméhbeli puha béke.
Mankóval bicegsz, hideg van, az eső szitál, az aluljáró sivár. Felfedezel két articsókát a zöldségesnél. Épp előző nap kívánkoztál utána. Nem gondolkozunk, megvesszük, megfőzzük, olvadt vajjal megesszük. Gasztroerotikus élmény.
Vonaton utazunk. Napsütéses tavaszi nap. Vegyes nyár-tölgy erdő. Te vagy a tölgy, én vagyok a nyár.
…
Égi jel?
Emlék.
Váratlanság?
Színtiszta várakozás.
…
Hosszú hónapok várakozása arra, hogy megjelenj az életemben, hogy észrevegyél, hogy a válladra hajthassam fejem, hogy szeress, hogy figyelj rám.
…
És most várakozás arra, hogy ne várjak többé Rád.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: