Csak ez marad

MIÉRT? MIÉRT? MIÉRT? – tettem fel magamnak a kérdést ezredszer is, túlságosan megbénulva és szomorúan ahhoz is, hogy szokás szerint lázadozni kezdjek az elkerülhetetlen ellen. Rettenetes volt keresztanyut, akinek világéletében egy volt a szélte és a hossza, és sosem fogyott ki a nevetésből, így látni: lesoványodva, a fájdalomtól eltorzult arccal nyögve egy kórházi ágyon. Karácsony előtt diagnosztizáltak nála rosszindulatú hasnyálmirigyrákot, és azóta csak lefelé vezetett az út. Az egyik dolog vonta maga után a másikat – nem részletezem – , míg végül egy tavaszi napon be kellett vinni a kórházba, mert infúzió nélkül kiszáradt volna. Ott feküdt, meggyötörten a hófehér kórházi ágyon, mindenféle csövek lógtak belőle, és arra se volt ereje, hogy keresztberakja a lábát… És nem tudtunk segíteni, ez volt a legrosszabb. Kérdeztem, hozzunk-e be neki valami újságot, hogy ne unatkozzon, és Istenem, erre azt felelte, hogy nem unatkozik, mert fáj…

Könnyek közt zakatolt fejemben a kérdés, hogy miért kell így szenvednie, miért nem lehet méltósággal elmenni? Régen, ha egy idős ember ideje letelt, az orvostudomány nem tudta visszatartani, viszonylag rövid időn belül távozhatott e földi világból. De nem volt értelme ennek a gondolatmenetnek, ma ma van, és ez van. Túl vagyok már a lázadó koron, és annak se volt értelme, hogy a fájdalmamat dühvé alakítsam át, és küzdjek valami ellen, hogy ne érezzen magam ennyire tehetetlennek. Mit segítene ez rajta? És egyébként is, ez nem rólam szól. Elemezgetni se volt kedvem. Persze, megvan a dolog orvosi háttere, meg a kórtörténet, sőt, azt is végig lehet gondolni, hogy milyen lelki dolog állhat mögötte.

Minek? Már nem számít. Amikor ott állsz egy szeretett személy ágya mellett, és megszakad a szíved, mert nem tudsz neki segíteni, mindez jelentőségét veszti, eltörpül. Tudod, hova vezet út, ő is tudja, és elfogadjátok mindketten. Ha menni kell, hát menni kell. Ezek a dolgok sokkal feljebb dőlnek el. Már csak az a kérdés marad, hogy rendben, de miért kell ennyit szenvedni?!?!?!

Ott álltok az ágya körül, leginkább csendben, mert mit is mondhatnátok? Ő se nagyon tud beszélni, mert ki van száradva a szája. Váltjátok egymást, hogy mindig legyen nála látogató. Előtte próbáltok nem bőgni, nem mindig megy, kint a folyosón egymásnak már lehet. Naponta látogatja a lánya, a veje, az unokái, a sógornője, de még az unokáinak a párjai is. Keresztapu ez alatt a fél év alatt teljesen átalakult klasszikus férfiból gondos ápolónővé és háziasszonnyá. Ő, aki kőművesként a hagyományos családmodell szerint élt mindig is, értsd, rengeteget dolgozott és kereste a pénzt, cserébe teljesen ki volt szolgálva otthon, most ott áll keresztanyu mellett, főz és ápolja. A maga suta módján persze. Merthogy sose volt az az érzelmeit könnyedén kimutató típus, leginkább csak csendben ült és cigarettázott, és olykor elfilozofált a világ dolgairól. Most ül keresztanyu mellett és simogatja. Anyu, a sógornője, a saját nagy becsben tartott szivacs pongyolájából varr neki karikákat a sarka alá, hogy ne legyen felfekvése. A lánya testápolóval kenegeti kiszáradt bőrét, akkora szeretettel, amit leírni se lehet. A falu polgármestere is meglátogatja.

Ő meg szabadkozik, hogy biztos rossz nekünk így látni őt, hogy mennyi gondot okoz, hogy én is mennyi pénzt költök a Pestről való leutazgatásra. Nem érdekel! Senkit nem érdekel. Kevés, minden kevés, ez a minimum, a szánalmas minimum, amit meg tudunk tenni érte, és ez édeskevés. Mert nem tudunk segíteni, már csak szeretni tudjuk, ameddig csak lehet. A végén már semmi nem marad, csak ez. A szeretet.

És azt hiszem, ez a válasz a kérdésemre. Ha valami, ez az egyetlen értelme a szenvedésnek. Hogy ilyenkor, a végén, megnövekszik a szeretet körülötte. Abból a sokból, amit hosszú élete során tőle kaptunk, most kicsit visszaadhatunk. Ez az ő útravalója. És remélem, hogy elfogadja, hogy a kínzó fájdalmak közepette, megérti ő is, hogy ez, csak ez számít. Amikor már semmi más nincs, csak ez marad. És egyre nő. A SZERETET.